Massimo Scaligero

 

 

 Massimo Scaligero 

J. EVOLA

Meg akartam ismerni Julius Evolát, mert azt hallottam róla, hogy bátor gondolkozó, aki döntó érvekkel képes mindennel szembeszállni, és a jelen kultúrát támadni; ez homályos jellemzés volt, de elégséges ahhoz, hogy felé forduljak. Bejelentkezés nélkül, egy napon elmentem, hogy meglátogassam – alig lehettem több húsz évesnél –, és nagyon rokonszenvesen fogadott.

Nem olvastam tőle egy sort sem azelőtt, és még egy ideig azután sem, hogy megismertem; elégséges lévén számomra a vele való találkozás és az azonnali érzés, hogy egy kivételes személyiség előtt állok. Evola alakja a legeszményibb volt, mellyel addig találkoztam: úgy mutatkozott meg számomra, mint a belső erő, a bátorság és a finom humorérzék megtestesítője; ettől kezdve barátja lettem, és néhány éven át tanítványként követtem. Az elkövetkező évek során felfedezhettem benne, mint értéket, azt a ragyogó erőt, amely egy meghatározott természetben testet öltve, képes volt maga alá rendelni magát a megismerés kifejeződését is. Az én törekvésem azonban fokozatosan ennek az ellenkezője lett: meg akartam találni a megismerést, ami hozzám képest transzcendens, és általa meghaladhatom a saját személyes természetem, azaz megvalósíthatom a belső létezést.

Idővel megértettem, hogy Evolából csak egyetlen hiteles lehet, és nem lehetnek másolatok; tanításának egésze, yogá-ja, tantrizmusa, „Nagy Hordozó”-ja feltételezik azt az eredeti belső kvalitást, az imaginatív mágiát, ami a mai kutató számára az egyik cél. Még ha ez a belső minőség jelen is van a születés előtt vagy karmikus módon, a kutatónak kifejezésre juttatása és megvalósítása érdekében szüksége van a megismerésre, azaz egy noetikus metódusra. Számomra az imaginatív képesség ténylegesen ismert volt; már akkor, spontán indíttatásból, erre alapoztam belső munkám, de idővel rá kellett jönnöm, hogy ezt a képességet, ami a mű esszenciája, egy szabatos metódus szerint kell magamévá tenni. Lévén az imaginatív megismerés a mágikus megismerés feltétele, a tanítvány művészete a tükrözött gondolkozás mögötti imaginatív fény megtalálása. Számomra ez volt a legfontosabb, és ez volt az oka, hogy egy bizonyos pillanatban más utakra tértem, változatlanul fenntartva Evola iránt a tiszteletet és barátságot, egyszersmind a hálát a tőle eredő impulzusokért; mint röviden rámutatok, mindenekelőtt ezek révén kapcsolódhattam a „rózsakeresztes úthoz”.

Ez a kapcsolódás benső szükség volt számomra; bármely születéselőtti teremtő impulzus, amennyiben nem találja meg a neki szükséges tudati hordozót, egy olyan korszakban, mint a jelenlegi, arra kényszerül, hogy a karma hosszabb útját kövesse; elkezd rombolóan megnyilatkozni, mint önmaga ellentéte, azaz mint az ösztönök sötét élete, amit hiába tart vissza a Tradíció etikai fékezőereje, mivel ez a metafizikai tradíció megragadhatatlan annak, aki híján van az említett tudati hatalomnak, azaz annak, hogy a tükrözött gondolkozást eleven gondolkozássá fordítsa át; viszont éppen ez a „rózsakeresztes út”.

A tükrözött gondolkozás megfordítása Evolának valóban nem jelentett gondot, mert nem volt rá szüksége, mivel a személyiségének megfelelő szellemű erő gyanánt használhatta a mozgásban lévő gondolkozást; a szabadság megértésének képessége volt ez, de nem annak autonóm mozgása, mint magának a szabadságnak a kezdete, mivel azonos volt a saját dialektikus formájával; kivételes dialektika ez, de ezért nem képes gondolkozás lenni a saját kényszerítő formáján kívül. Evolában működött a gondolkozási dynamis megőrzésének és metafizikai értéke nem kérdésessé tételének bölcs ösztöne, elegendő lévén számára saját különleges dialektikájának használata, s azért is, mert e dialektika – tudati-aszketikus nézőpontból – tökéletesen működőképes volt számára. Olyan eszköz volt ez, amit nem kellett elemzésnek alávetni, mivel a kívánt funkciónak tökéletesen megfelelt. Ezen gondolkozás nem érvényesül önmagában, mint kontemplálható univerzalitás, hanem csak mint egy személyes hatalom kifejeződése – ez lényegében a Teoria és a Fenomenologia dell’ Individuo Assoluto végső értelme.

Nincs értelme Evola alakját kritizálni, mert nem léteznek olyan személyek ,akik számára e kritikának értelme lenne, épp a gondolkozás azon dimenziójának viszonylatában, amely meghatározza egy irányulás értékét. Az élő gondolkozás tapasztalása számomra sohasem volt azonos a dialektikus kifejeződéssel; Evola rendszere azon erők világa szerint szólt hozzám, amelyből ő merített, és ezen erők világának megvalósítása volt a fontos a számomra, túl a dolgok azon látásmódján, amelyet dialektikája, mint személyes kifejezésmód hordozott, azaz túl annak a Tradíciónak a dialektikus értékein, amelyekre hivatkozott; azon értékeken, amelyek az evoliánusok – és nem Evola – számára mindent jelentenek, s amik miatt komoly nehézségeik támadnak ezen erők világának megvalósításában.

Nekem valójában ez az erő-világ volt a fontos, vagyis maga a Tradíció, és nem dialektikája; inkább életének szövedéke, mint a neve vagy formája. Dialektikus formában a Tradíció megjelenhet antimodernitásként; ez azonban lehetséges magyarázatainak csak egyike. Dialektikus síkon az ellenkezője lehet belőle. A dialektikán túl pedig a Tradíció a legmodernebb impulzus kellene, hogy legyen, mert a legrégibb. Valójában az, ami hanyatló a modern világban, az elmúltból részesedik, vagyis abból, ami halott, élettelen, időszerűtlen.

Amennyiben elfogadunk egy alászálló irányt, vagy „lezuhanást”, bölcsnek kell lenni annyira, hogy ne azonosítsuk a Tradíciót azzal a szellemiséggel, ami képtelen megállítani a „sötét kor” felé vezető folyamatot. Egy Erő, ami igazán eredeti, nem hanyatlik, s uralnia kell saját folyamatait, még akkor is, ha az a modern világ alakját veszi fel; még ezen a világon keresztül is önmagát kell akarnia. Ezért az Eredet kutatója nem utasítja el a modern világot, hanem kutatja azt, amit az Eredet igazán akarhat, a legalacsonyabb rendű érzékleti tapasztaláson keresztül is. A „lezuhanás”, vagy „sötétség” igazából ennek a feladatnak a visszautasítása, egy tradicionális álláspont jelmezében.

Mindazonáltal, amikor Evola és Guénon Tradícióról beszél, a tradicionalisták romantikus vagy lovagi bálványimádásától teljesen különböző világra hivatkozik, ezek ugyanis elpazarolják életük legjobb éveit a „tradicionális” ideál követésére, a nélkül, hogy a legkisebb mértékben is sejtenék, hogy ezzel az Erő realizációja célul kitűzött feladatának nem tesznek eleget; álmodnak róla, szeretik, de nem valósítják meg. A megvalósításhoz annak a mítosznak az erőit kellene megragadniuk, amiből élnek, a Tradíció képét, de erre nem képesek, mert titkon nem akarják; nem ismerik fel a gondolkozásban lakozó erőket; ezek dialektikus kifejeződése foglalja le őket.

Nehéz a tradicionalistáknak kilépni ebből az ábrándból és megérteni az idea-erők működését, amelyhez kötődnek, birtoklásának reménye nélkül; pedig ez jelentősebb feladat, mint az erő dialektikus kifejeződése szerinti mozgás. A jelentés szintjén egyik dialektikus mítosz annyit ér, mint a másik; mindegyik, jöjjön jobbról, balról vagy középről, ugyanazt a korlátozást szenvedi el, s az idea-erők világát nem veszi észre az aszkéta, aki nem képes meglátni ezt a tradicionális diskurzuson túl. Pedig ez a diskurzus a mindent jelenti az evoliánusok és a guénoniánusok számára. Ez magyarázza lekicsinylő, önelégült – ha nem sajnálkozó – magatartásukat azon Gondolkozás Útjával kapcsolatban, amire utalok.

Evola műve erőteljes ösztönzője a metafizikainak: felkelti az Én önmagával való korrelációjának igényét. Ez az igény azonban a tanítványokban nem megy túl az Én naiv érzésének határán,legyen ez az érzés hősies vagy epikus is akár. Nem válhat az akarat ösztönzőjévé azon akadály miatt, amelyet éppen az ő műveivel való viszony képez; e művek az Én eleven megnyilvánulásai, melyek lenyűgözik másik Én-t, és megigézik az Erő egyfajta bűvöletével – egy imaginációval, amelyből nem képes másra, mint táplálkozni, inkább misztikusan, mint mágikusan. Hasznos megfigyelni, hogy Evola bőségesen ellátja műveit metódusokkal, a „Tantrikus Yógá”-tól a „Mágia mint az Én tudományá”-ig; de amit ő valójában nem adhat meg, mivel számára nem szükséges, az az Én kapcsolata a metódussal. Nem lehet a dialektikus és absztrakt énnel átugrani az Erő metódusába; szükséges egy előzetes rendezés az Énnek ezen a fokán, hogy önnön tevékenysége középpontjaként valósítsa meg magát. De ez egy olyan „yóga”, ami nem jöhet Keletről. Olyan technika, ami – ha az Én tudományaként megvalósítják – magába foglal mindenyógá-t és tovább is megy ezeknél. A Szabadság Tudománya: aki igazán keresi, megtalálja Steinernél, A Szabadság Filozófiájá-ban.

Az evoliánusok hamar magukévá teszik Evola civilizáció-kritikáját, amihez ő intuíciók és személyes erők kidolgozásával jutott el; helyesnek találják, átveszik és gyakorolják ezt a kritikát, önmaguk bármiféle megváltoztatása nélkül, anélkül, hogy valamilyen módon birtokba vennék saját benső életüket, hogy minimális legitimitással rendelkezhessenek ahhoz, hogy a modern világ bíráinak állítsák be magukat és reprezentáljanak egy Tradíciót.

Ebben a jelenségben, amely nem egy irányzatként jelentkezik, hanem mint az evoliánus dialektika repetitív mechanizmusa, megfosztva az eredeti erőtől, észrevehető az igazság lagymatag szeretete, az odaadás és az áldozatos akarat gyengesége, egyfajta határozatlanság, hogy szigorú kutatóként valóban kapcsolatba kerüljenek a „metafizikaival”, amelyre az evoliánus dialektika döntően utal.

Akinek igazán sikerült kifejlesztenie az igazság szeretetét, egy meghatározott pillanatban el kell jutnia a benső cselekvéshez; de az ilyen tevékenység, amennyiben határozottan előrevisz, elkerülhetetlenül azon dialektikán kívülre vezet, ami révén idáig jutott; a Szellem tapasztalása körvonalazódik, amelynek maga mögött kell hagynia a képzeteket, melyek ösztönözték; a tradicionális képzetek úgy jelentkeznek, mint Buddha tanításának bárkája, amelyet szükségtelen az aszkétának a saját vállán továbbcipelnie, ha egyszer átkelt vele a folyón. Valójában ez a bárka csak a visszatérésre használható.

A tanítványokat illetően említettük az igazság lagymatag szeretetét, de szólni kell még nagylelkűségük azok iránti elégtelen voltáról is, akiket tévedések sodortak el, vagyis arról, hogy metafizikai indíttatásuk elégtelen a viszályok máyá-szerűségén való túllépéshez, a Szellem akciójának megvalósítása céljából, személyekkel való szembeszállás helyett. Nem emberek ellen kell harcolni, hanem az alvilág istenei ellen. Ezt a tiszta cselekvést valójában öntudatlanul visszautasítják azok, akik Evola rendszeréhez úgy nyúlnak, mint egy biztos erődítményhez, melyben saját változatlan személyiségükkel élnek; ez lényegében magának Evolának az elárulása.

Érthető a csalódás animus-a, legyen bár teljesen higgadt, amit Evola megnyilvánít, amikor azokról beszél, akik követőinek mondják magukat. Valójában nincsenek tudatában annak, hogy az Erő általa adott rendszerének érzésében élnek, ami viszont az akarat tudományára apellál, aminek nem az érzésből kell kiindulnia, hanem a gondolkozásból, de nem a dialektikus gondolkozásból – legyen az akár ezoterikus, mágikus vagy yóga-i –, hanem a megszabadított gondolkozásból, amely a saját dialektikus formájától szabadult meg: egy olyan módszer szerint, amely, mint említettem Evolánál nem található meg. Nem található meg, mert neki személy szerint nem volt szüksége rá azon létezés kapcsán, amellyel jelen életében azonosult; de ugyanakkor ez magyarázza meg, hogy Evola miért nem vette észre Steiner tanításának szoláris elemét, és miért fordult felé olyan kritikával, ami csak egy összefüggésben foglalkozik tárgyával, s úgy látszik, mintha pusztán pszichológiai jelentősége szerint szeretné értékelhetővé tenni, elkerülve metafizikai tartalmát; azon tartalmat, melynek tapasztalását nem biztosíthatja egyetlen logikai szisztéma sem, hacsak nem A Szabadság Filozófiája. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elég steineriánusnak lenni ahhoz, hogy ezt a szoláris elemet felfogjuk.

A Szellemtudomány azon követői, akik nem jutnak el az értelmi lélek egysíkú dimenziójának meghaladásához és öntudatlanul erre redukálják le a tanítást és ebből – bármennyire kidolgozott és filozofizált is – nem lépnek ki, pusztán képzeteikkel mozognak az Erő világában, mely áthatolhatatlan marad számukra, nem különböznek az evoliánusoktól, akik az értelmi-kedélylelken belül mozognak és nem lépik túl az Erő képeit vagy képzeteit, mert nem rendelkeznek az általuk használt képzetalkotástól való megszabadulás kánonával; valójában az agyisághoz való kötöttségük zárja el őket az Erőtől.

E két pozíció közelítésének kísérlete paradoxnak tűnhet, mégis, ha megfigyeljük, ezek ugyanarra a belső határra vonatkoznak: arra a tudattalan határra, ami a jövőben váratlan szövetségeket hív majd életre, melyek abszurdnak fognak látszani ugyan, viszont a leglogikusabbak lesznek. A közeljövőben az értelmi lélek uralma fogja megteremteni a Szellem elleni erők igazi frontját, a tradíció nevében éppúgy, mint az antitradícióéban, a vallásosságéban ugyanúgy, mint az ateizmuséban, a spiritualizmus nevében éppúgy, mint a materializmuséban; széles frontot, amely sokakat összeköt, mivel igazi színtere a politika.

Mondhatjuk-e, hogy egy ilyen kivételesen hiteles és nagy erejű lény, mint J. Evola, megtalálta gyökeres kapcsolatát a rejtettel? Néha biztosan, ám ezt mindannyiszor kioltotta a számára szükséges felejtés, aminek valószínűleg földi küldetése céljából azon transzcendentális ökonómia szerint kellett megtörténnie, amellyel a Szellemi Világ igazgatja egyesek ezoterikus küldetését. Bizonyos, hogy Evola támadását Steiner és az antropozófia ellen nem lehet könnyen megmagyarázni, még akkor sem, ha nem Steinert, hanem az esetleg befolyása alá kerülő olvasót illeti. Várható volt a korszak Szoláris Impulzusával szembeni frontális vagy alattomos és öntudatlan támadások sorozata (mint említettük, még belülről jövő támadások is voltak, a tan lelkes hirdetőnek részéről), és ezért érzékelhető Evola támadása is mint ami a legfrontálisabb, még akkor is, ha lényegében dialektikus, s így dialektikusan visszafordítható. Steinernek viszont nincs szüksége arra, hogy dialektikus feleletet adjon.

Mesterének megtalálásához ez idő szerint a tanítványnak is aktuális formájában kell kiállnia saját próbáit; talán Evola számára saját próbája az antropozófia volt, míg másoknak Evola kritikája Steinerrel szemben. Ebben az értelemben e kritika valóban hasznos; személy szerint, mint már rámutattam, hálás vagyok Evolának érte, mert arra ösztönzött, hogy ellenőrizzem azokat a pontokat, amelyek lényegesnek látszanak a steiner-i rendszer sebezhetőségét illetően. Lévén egy belső választás a tét, ami az egész életet befolyásolja, Evola kritikája eszközként alkalmazható egy ilyen választáshoz.

Aki hagyja magát befolyásolni Evola kritikájától, melyet főként Maschera e volto dello Spiritualismo contemporaneo-ban fogalmazott meg, az nem érett meg Steiner tanításának megismerésére, ám e mű történetesen segítheti is az érlelődésben; a Steiner iránti averzió éppenséggel a vele való kapcsolat kezdete lehet, ami kétségtelenül pozitív következményekkel járhat, esetleg még ebben az életben.

Az érzékfeletti titok önmagát védi meg, a tanítás formális hirdetőinek előadása révén éppúgy, mint az evoliánus kritika elfogadásával. A Szellem valamennyi megnyilvánulásának megmásulását a dialektika hordozza, de nem azért, mert egy meghatározott dialektikának módjában áll rendellenes szellemi magatartást előhívni, hanem azért, mert a Szellem benne találkozik saját formális hordozójával. Ez egy olyan szellemi közösségen belül is megtörténik, ahol csak a közvetítő viszonyra képes lények társulnak, akik mindazonáltal a tudati lélek nyelvét alkalmazzák; ha elég sokan vannak, pontosan egy medium lesz az, aki átveszi a szót és tanítja a tant, a spiritizmus iránt elkötelezettek beleegyezésével, akiknek lényegében nem annyira a Szellemtudomány tartalmának és igazi hordozóinak a megismerése a fontos, mint saját lelki szükségleti szintjük megvalósítása. Mint látszik, ez nem sokban különbözik attól, ami az evoliánus kritika elfogadásából származik, s felismerhető abban a jelenségben is, amiben maga az evolaizmus is szenved, amikor is a tudati lélekre képtelen s ezért médiumi hajlamú embercsoportok szentimentálisan rajonganak Evola Erő-doktrínájáért, és a saját érzéseiket összetévesztik az akarattal vagy az erővel.

Evolában előbb van az erő, és azután a megismerés; valójában számára a megismerés az erő kifejeződése. Ez az erő kétségtelenül a Szellem ereje, de azé a Szellemé, amely egy meghatározott természet szerint formálódott. Olyan természet szerint, ami kifejezi ezt a szellemi erőt, de – mint személyes természet – valójában szemben áll eredeti irányával. Ezért Evola tapasztalása nem megismételhető; ez az erő egy olyan Szellemiségre utal, amellyel egyetlen tanítvány sem tud kapcsolatba lépni a doktrínák alapján.

A Szellem útja nem annak az erőnek a kifejeződése, amelyet a természet erejeként hordoz magában, hanem ennek feláldozása vagy átváltoztatása. Először a megismerés jön, ami később – ha hiteles – az erőnek eredete szerinti átváltoztatásává válik, s még küzd is saját ereje, mint a természet impulzusa ellen.

A nyilvánvaló ellenvetés, hogy a megismerés nem lehet más, mint az erő kifejeződése, nem mond ellent az előbbieknek, mert arról az erőről van szó, amelyet fel kell fakasztani, amely számára noetikusan utat kell nyitni, mint egy olyan valami számára, amely a közönséges természetnél magasabb rendű. Ugyanígy az az ellenvetés, hogy ez a megismerés nem lehetséges, ha nem alapszik a személyes természet vagy a közvetítés legyőzésén, a Steinertől kapott Gondolkozási Út előtt csődöt mond, mivel ennek sajátossága abban áll, hogy meg lehet valósítani a természeti feltételektől vagy a lelki szükségletektől független tapasztalásként. Ennek kiindulási modellje éppen az a matematikai-fizikai szféra, amelynek szintje nem igényli a belső minőséget vagy lelki mozgást tételek és elméletek megértéséhez, hanem egyedül a tiszta gondolkozást; a koncentráció révén ebben kell kitartani, egyre erősítve a személytelent, ennek folyamatos, nem láthatómozgását, amely a természettől független szférából ered. A megszabadulás, az egyensúly és a legemelkedettebb érzés megnyilvánulása felé vezető út ebből a pontból indul ki; innen fordulhat bárki a saját természetének megváltása, a saját karma meghaladása felé. De előbb magát kell megismernie, akarnia kell önmaga megismerését; nem pedig lelki technikák által mozgásba hoznia saját természetét, még mielőtt megismerné azt.

Az a tapasztalat, amelynek meg kell előznie a megismerést, valójában magának a megismerésnek a tapasztalása, de egyúttal az akarat tapasztalása is. Bizonyos, hogy ennek a kezdeti akaratnak a titka egy metafizikai quid-ra vezethető vissza, amivel vagy rendelkezünk, vagy nem; mindazonáltal a megismerés kezdeti mozgása – a gondolkozás önmagával való első és leginkább korrekt összefüggése értelmében és az akadályok, a természet rezisztenciája ellenére – tulajdonképpen az akarat egy csírája, amely – felébresztve – mindenképpen megmozdul és megmutatja saját objektív erejét. Még a leggyengébb és ösztöneitől leginkább leláncolt ember is, ha akar, a saját szintjén újra összekapcsolódhat az eredeti Erő fonalával; ami legkomolyabban akadályozza ebben, az valójában saját gyengesége tudatosításának elmulasztása. A megvetés a gyengék iránt, azok iránt, akik tévednek, visszaesnek, csalnak, maga is gyengeség; maga is szentimentalizmus.

Aki megtalálja a Buddha árya ösvényét, nem feledkezhet meg Maitréya Bódhisattva küldetéséről, amely az emberek kísérése a máyá szférájában, az osztozás gyengeségükben és megpróbáltatásaikban, megvilágosodást hozva nekik sötétségük közepette. Az eljövendő Buddha valójában a részvét Bódhisattvája. Az út, amit a Buddha jelöl ki az eljövendő ember fennkölt megszabadulása felé, éppen az együttérzés, ami csak akkor a gyengeség kifejeződése, ha politikai szavalás vagy etikai puhányság, míg e szavalástól és puhányságtól mentesen az Én igazi ereje.