Feldmár András:  A tudatállapotok szivárványa c. könyvből (részlet)

 

 

1983-ban találkoztam egy emberrel, akinek Mexikóban van egy kórháza. Amikor beszélgettem vele, akkor 200 beteggel dolgozott, s ennek a 200 betegnek a gyógyításából hozta össze azt, amiről most fogok beszélni. 200 ember is sok, de most már több mint 1000 emberrel dolgozik. (1992-es adat). Olyan emberekkel, akikről más pszichológusok és pszichiáterek már teljesen lemondtak, reménytelennek tartották őket, de ő 98%-os eredménnyel gyógyítja őket. Pont azon a téren dolgozik sikerrel, ahol a pszichiáterek általában – saját bevallásuk szerint – nem tudnak eredményeket elérni. Ez az alkoholizmus és a mindenféle függőség: heroin, kokain, a kemény kábítószerektől való függőség területe. Ő úgy látja a dolgot, hogy aki fuldoklik, az a következő érzéseken megy át, az alábbi sorrendben:

- homeosztázis

- szorongás

- tehetetlenség

- birkózás

- depresszió

- pánik

- reménytelenség

- kimerültség

- kóma

- düh

A lehetséges 2 kimenetel: Újra homeosztázis vagy halál

 

Ez akkor történik velünk, amikor először fuldoklunk életünkben. Lehet hogy ez éppen a születés kellős közepén, akkor történik, amikor a köldökzsinór összenyomódik, vagy éppen olyan szűk helyen vagyunk, hogy a köldökzsinórban nem jön az oxigéndús vér, s nem tudunk onnan gyorsan kijönni, hanem várunk, és közben fuldoklunk. Tehát oxigénmegvonás okozza a fuldoklást. A homeosztázis idején minden rendben van, fiziológiailag és érzelmileg egyaránt. Amikor az oxigénmennyiség csökken, akkor azonnal elveszítjük az egyensúlyunkat. Az ilyenkor tapasztalható első érzés a szorongás. Eszerint az elmélet szerint, aki állandóan vagy sokat szorong, az valószínű hogy fuldoklott születése közben. A második érzés a légszomj, a harmadik pedig a tehetetlenség érzése. Általában egy kemény helyzetben kezdesz szorongani, kapkodsz levegő után, s utána úgy érzed, tehetetlen vagy. Ha ilyen sorrendben jönnek az érzéseid, akkor valószínű hogy fuldokoltál már az életed során. Ezek utána afféle birkózás, rugdalózás következik, amikor valamit megpróbálsz csinálni, mert már annyira nincs levegőd, hogy az izmaid kezded használni azért, hogy egy kis levegőhöz juss. Ezt megteheted például hisztizés formájában. Utána következik a depresszió, ha még mindig nincs levegőd. Ezt követi a pánik, aztán jön a reménytelenség, s utána a teljes kimerültség. Ha úgy érzitek, mintha néha átmennétek ezen, akkor ez szerintem egész biztos a fuldoklás emléke. Az ember nem érez semmit fiziológiai ok nélkül. Ezek az érzések mind automatikusan kiváltódnak akkor, amikor az ember fuldoklik. Ebből a kimerültségből egy bizonyos ponton az agy átveszi a helyzet kezelését. Fiziológiailag átveszi a felelősséget, s kómába kerülsz, elveszted az eszméleted. A születés közben szerintem nagyon sok gyerek kómában van. A kómából fel lehet ébredni, de abban a pillanatban, amikor az ember felébred a kómából, akkor még mindig nincs elég oxigénje. Talán egy kicsit több van, de visszatér a birkózás, a depresszió, vagy a pánik. Amikor az ember kijön a kómából, az első érzése rettenetes harag, vagy düh. Az ember dühös, mert felébredt. A kómában az a szubjektív érzése, hogy minden rendben van. Nem fáj semmije. A kómában megmenekülünk mindezektől a negatív érzésektől.  Tehát amikor az ember a kómából felébred, és megint rossz érzése támad, akkor dühös lesz. Viszont ha sokáig kómában maradunk, akkor az fizikai halált jelent. A kómából lehet a halál felé menni, vagy fölébredni, és megint birkózni. S persze lehet megint kómába menni. Ha egy szülés közben a gyerek kétszer-háromszor megy kómába, akkor valamit megtanul, mert abban a fázisban úgy tanulunk, mint az állatok, egészen furcsán. Például azt mondjuk, hogy a légszomjnak a szorongás az oka. A tehetetlenségnek a légszomj az oka.  Ezt így tanuljuk meg. A leginkább félreértelmezett tanulság az – és nagyon sokan ez alapján élik az életüket - hogy a legveszélyesebb az, ha az ember homeosztázisba kerül, jól érzi magát, mert onnan indult ki az egész. A homeosztázis okozta a szorongást, a szorongás a légszomjat, és így tovább. Sokan élünk úgy, hogy megtanultuk – és soha nem is gondolkoztunk azon, hogy hogyan tanultuk meg- hogy elkerüljük a homeosztázist, hogy vigyázzunk arra, hogy soha ne érezzük jól magunkat. Abban a pillanatban, amikor jól érezzük magunkat, úgy megijedünk, hogy azonnal elkezdjük nem jól érezni magunkat, mert azt tanultuk meg, hogy nem szabad a homeosztázisba belemenni. Nagyon sok ember szenved krónikus szorongástól. Állandóan izzad a a kezük, állandóan szoronganak. Az az ember, akit említettem, akinek Mexikóban kórháza van, Dr. William F-Hull rájött arra, hogy ezek az emberek mind azért szoronganak, mert így próbálják elűzni a halált. Ezek az emberek nem egyszerűen félnek, hanem félnek félni. Ez rettenetes dolog. Aki fél félni, az rettenetesen összezsugorítja életét. Annak az embernek az egész élete arra irányul, hogy vigyázzon, nehogy olyan helyzetbe kerüljön ahol légszomja lesz, vagy ahol tehetetlenül érzi magát. Mindezeket az érzéseket el kell kerülnie. Az, akinek sosem volt ilyen élménye, aki könnyen született, az ezt az egész szindrómát – amelyet PSS szindrómának (Perinatal Suffocation Syndrom) neveznek, elkerüli. Hull szerint az emberiség óriási százaléka szenved ettől, azért mert úgy szülünk ahogy szülünk. Azok, akik beengedik magukat ezekbe az érzésekbe, már tudják, ha ide kerülnek, csak egy módon tudnak megszabadulni innen, a kómán keresztül. Azok, akik krónikusan isznak alkoholt olyan mértékben, hogy elvesztik az eszméletüket, akik minden héten vagy minden nap el akarják veszteni az eszméletüket, azok, akik heroint, vagy kokaint használnak, addig amíg kómába nem kerülnek, azok éppen ezt csinálják. Ez Hull nagyon érdekes ötlete. Szerinte ezek az emberek tulajdonképpen azt hiszik, hogy csak úgy tudnak megszabadulni ezektől a rettenetes érzésektől, hogy valahogy kómába kerülnek, s minden pénzt magadnak azért, hogy alkoholt, vagy heroint, vagy kokaint kapjanak, csak azért, hogy ne érezzenek semmit. Imádják a kómát, s nagyon dühösek, amikor ezt a kómát ott kell hagyni. Hull ezt úgy gyógyítja, hogy mély hipnózisban regresszálja az embert a születéséhez, addig, amíg az alany egyértelműen el nem kezd fuldokolni, s olyankor újra átéli vele az egészet hipnózisban. Ekkor – mintha egy számítógépet programozna -  Hull átéltet velük egy olyan születést, ahol ez a fuldoklás nem történik meg. Tehát újraszüli őket fuldoklás nélkül. Szerinte az évek óta krónikus alkolholista vagy drogfüggő emberek 98%-a meggyógyul. Kész, vége a betegségnek.

Persze mindannyian ismerjük ezeket a fojtó érzéseket, de vannak olyanok, akik határozottan érzik a légszomjat, és olyankor alig tudnak lélegezni. Náluk a szorongás nagyon könnyen elvezethet odáig, hogy levegőért kapkodnak, és azután a tehetetlenség érzése következik. Ha az ember ezt nem érti, akkor azt hiszi, hogy neurotikus, buta, nem normális. Nem gondol arra, hogy százával, ezrével érzik az emberek pontosan ugyanezt, azért, mert kétszer-háromszor majdnem megfulladtak akkor, amikor születtek. Ha ez ember rájön erre, akkor egészen másképp fogja érezni ezt az élményt. Ekkor legalább érthetővé válik egy kicsit, hogy miért van ebben a rettenetes pokolban olyan gyakran. Vannak olyanok, akik minden nap átélik ezt. Vannak, akik azért fáradtak, mert sokat dolgoztak, de vannak olyanok is, akik nemcsak hogy fáradtak, de kimerültek is anélkül, hogy olyan rettenetesen sokat tettek volna. Úgy érzik, végük van. A kimerültség valószínűleg valami ilyesmiből ered. Egyébként nem kell az embernek kimerültnek éreznie magát. Ha Laing elkezdett inni, a kóma előtt nem állt meg. Ha ivott, akkor a kóma volt a végállomás. Ő határozottan érezhette, hogy a születésének a kellős közepén kómába esett, de felélesztették. Egészen biztos, hogy fuldoklott, fölélesztették, nem halt meg ugyan, de sok időt töltött kómában. Rá ez határozottan igaz. Amikor először elmondtam neki, akkor elővette a naplóját,s beleírta. Nem gyakran írta le amit mondtam, de ezt leírta.

Azt hisszük, hogy minden állomás a következőhöz vezet. Például, lehet, hogy azért töltünk nagyon sok időt a depresszióban, mert nem akarunk a pánik fázisába átlépni. Ez nagyon gyakran van így, mert ha valaki otthagyja a depressziót, akkor lehet hogy a következő érzés amivel meg kell küzdenie a pánik, és előfordulhat, hogy a depresszióval könnyebb megküzdeni, mint a pánikkal. Például, ha a családom már hozzászokott ahhoz, hogy depresszióban szenvedek, akkor eszerint viselkednek velem. Ha depressziós vagyok, akkor nincsen semmi baj, csak ülök ott, mint egy zöldség, ők pedig élik az életüket körülöttem. De ha egyszer átlépnék a pánik szakaszába, s otthagynám a depressziómat, az a családomnak nem tetszene. Akkor azt mondanák, hogy inkább legyek depressziós, minthogy pánikban rohangáljak, ordibáljak, vagy reszkessek a sarokban. Akkor már inkább legyek depressziós. Lehet, hogy néha megállunk egy fázisban, mert a következő érzésektől félünk. Ez mindig az egyéntől függ. Az hogy az ember tud róla, nem jelenti azt, hogy meg lehet menekülni tőle. De az ember elkezdhet egy kicsit játszadozni, és megnézheti mennyi szabadsága van. Nem tudom ez mennyire függ az akarattól, mert azt, hogy pontosan mennyi szabadságom van, mennyire meghatározottak a határok, amik között akarhatok, vagy változhatok, soha nem tudom meg addig ki nem próbálom. Nem tudom, hogy mit lehet akarnom, és mit nem. Hull megoldása az, hogy nem bízza az illető akaratára a választást, hanem a hipnózist használ arra, hogy az akarat alá menjen. Hogy megváltoztassa az egész képet. Ez pontosan olyan, mint egy operáció. Hull belemegy egy ilyen nagyon régi, archaikus emlék kellős közepébe, kiveszi, s betesz a helyére egy jobbat.

A gyerek csak azért nem kómázik, mert nincs pénze, hogy alkoholt vegyen. Vannak olyan gyerekek, akik addig pörögnek, ameddig el nem ájulnak. Vannak olyanok, akik a fejüket verik az ágyba, addig, amíg elalélnak. Az asztma például majdnem teljesen pszichoszomatikus. Az asztmás gyerekek sokat tanulnának az ilyen regresszióból.

 

És itt a link a teljes Feldmár könyvhöz.

 

http://humanisztikus.hu/feldmar.htm